Vigyázat, frissen másolva!

Ma már közhely, hogy a versenyképesség egyik meghatározó tényezője az innováció. Az olyan gyorsan forgó termékeket gyártó iparágban, mint az élelmiszeripar, ez különösen igaz. Jó tudni, hogy az innovációs készség nem egyenesen arányos a vállalati mérettel. Több tényező együttese határozza meg, például a tőkeerő, a fejlesztési részleg, a pályázóképesség, a márkák stb. A fokozott verseny azonban már az innovációra is pejoratív értelmet ragasztott. Mit jelent ez a hazai és az európai élelmiszeriparra nézve?

Az Európai Unió zászlajára tűzte az innovációt („Creating an Innovative Europe”), de az élelmiszeripar valóságában ez a fogalom egészen sajátságos színezetet kap.
Ebben az iparágban ugyanis azok, akik a szakirodalomnak megfelelően kezelik az innovációt, és sokat költenek rá, rendre versenyhátrányba kerülnek azokkal szemben, akik termékfejlesztés címén csak az innovációk koppintását végzik.E cégek költségei messze elmaradnak a fejlesztőkétől, ezért alacsonyabb áron lépnek a piacra, gyorsabb megtérülést érnek el, és igencsak lerövidítik az új termékek életciklusát. Ez gyakorlatilag az innovációk ellen hat. Kényszermegoldások tömegét hozza életre.
A vevők igényeire hivatkozva a kereskedelem folyamatos megújulásra sarkallja a beszállítókat, de amikor fejlesztéseikkel piacra akarnak lépni, egyet kilistáznak termékei közül, az új után díjakat fizettetnek, és szinte azonnal saját márkával is látni szeretnék a polcokon.
A gyártói márkák klónjai letörik az árakat, és megölik a fejlesztési kedvet is. Ehhez mindjárt hozzá kell tenni, hogy sokszor maga a gyártó kényszerül saját terméke olcsó változatának gyártásába. Ez még akkor is gyakori, ha az új termék egyedi technológiai igényű, vagyis a konkurenseknek súlyos beruházásokat kell megvalósítani, ha fel akarnak szállni az oldalvízre.Nos, igen, a tárgyalási pozíciók! Régi történet.

Szabályok?
A helyzet szabályozásért kiált. Úgy tűnik, az Európai Unió felismerte a veszélyt, és még idén javaslattervezettel áll elő az ügyben. Akinek van szeme a látásra, érzékelheti, hogy egyre erőteljesebb hangok hallatszanak a kereskedelmi láncok üzletpolitikái ellen, és az innovációs források is bővebben folynak.Kontinensünk élelmiszeripara már rövidtávon is csak a magas hozzáadott értékű termékekkel maradhat versenyképes, és ez igen sürgetővé teszi a beavatkozást.
Tény ugyanis, hogy az unió mezőgazdasági termelése folyamatosan veszít világpiaci versenyképességéből, ahogy a belföldi piacából is. Ez a folyamat komplex hatásegyüttes eredménye. A WTO (Kereskedelmi Világszervezet) tárgyalások jelentik az egyik ilyen hatást. Az EU ezeken a tárgyalásokon szinte érthetetlen módon áldozta fel mezőgazdasági termékeit, piaci hozzáférést biztosítva harmadik országoknak. Miközben saját termelőivel szemben a belső piac igényeinek megfelelő szintű elvárásokat támaszt, addig a harmadik országok termelőinek költségvetését ezek kevésbé terhelik.
A hatás kézzel fogható:
- Kiszorulás a mezőgazdasági tömegtermékek világpiacáról.
- A feleslegek belső piacon való értékesítésének kényszere.
- Emiatt az ár-érték arányok torzulása.
- A belső piac növelésének kényszere (bővítés).* Az EU egyik alapelvének (a belső termékek preferenciájának) feladása.
- Az EU mezőgazdaságának egyre gyorsuló leépülése.
- Növekvő import.
- Átvert és zavarban lévő uniós fogyasztó (hazai termékként adnak el neki import árut – hazai árakon).
- Meghasonló élelmiszerfeldolgozók.
- A Közös Agrárpolitika folyamatos átalakításának kényszere.
- Ebből adódóan a kiszámíthatóság csökkenése az agrárium finanszírozásában.
- Leépülő agrártámogatások.
- Olyan kétségbeesett kiútkeresések, mint az adókedvezményekkel életre hívott európai bioüzemanyag-termelés.

A cikket teljes terjedelmében Az Üzlettárs december-januári számában olvashatja. Az Üzlettárs Magazint keresse az újságárusoknál, vagy fizessen rá elő kedvezményes áron itt!