Romániában jártunk, a Dealu Mare régióban, amelynek borai a kedvező éghajlati adottságoknak és a külföldi tőkebefektetésnek köszönhetően immár a magyar piac kapuit is döngetik. Soha életemben nem ettem még olyan finom padlizsánkrémet, mint amilyennel Brassó fölött, a Kárpátokban, a Halewood Borászat azugai vendégházában fogadtak – pedig a saját készítésűeket is indítottam a képzeletbeli házi versenyen. Ráadásul nem is enni, hanem inni, pontosabban bort kóstolni indultunk Romániába! Mindenesetre sok tényezős toplista kezdett formálódni a fejekben az ott megevett-megivott és átélt élmények alapján. Milyen kategóriákat állítottunk fel?

A legkedvesebb ember
Constantin Nita, a Halewood (www.halewood.com.ro) külkereskedelmi igazgatója, aki mindig legutoljára tért nyugovóra, és legkorábban ébredt, ráadásul a legnagyobb kánikulában és a szőlőtőkék közt is olyan finom és elegáns volt, mint egy pohár jó pezsgő.

A legszebb kadarka
Soha még ilyen vonzó és gyümölcsös – elsősorban meggyes – kadarkát nem ittunk, mint az erdélyi Balla Géza ópálosi pincészetében (www.wineprincess.ro). A pincében, kifelé menet először nem értettük a mézes, viaszos illatokat, de a hordólabirintusban téblábolva minden megvilágosodott, amikor megláttunk egy asszonyt, aki gyertyaláng mellett dolgozva viasszal zárta le a ledugózott palackokat. A legszebben tálalt bor kategóriájának versenyén is biztos befutó az ízlésesen egyszerű barna csomagoló papírba burkolt, vékony rafiával átkötött palack, pedig ebben a versenyben – mint később lesz róla szó – indulnak még nagyágyúk. Később azt is megtudjuk, hogy épp innen, a ménesi borvidékről származó kadarkából készítették a Habsburg császári udvarba szállított híres ménesi aszút.

A legnagyobb kontraszt
szandálban és napszemüvegben hógolyót gyúrni a Fogarasi-havasok egyik legmagasabb látogatható pontján, miután kis pohárkába gyűjtött áfonyát veszünk a fekete fogú árustól, és idióta turisták módjára még a lakókocsiból micset áruló fiút is lefényképezzük. (Aprólékos gonddal huzigálja át fésűjét a haján, majd büszkén feszítve néz a kamerába, végül meghatottságában számolatlan mennyiségben lát el bennünket szalvétával). Karunkra húzzuk a vékony spárgára felfűzött pereceket, és megpróbálunk úgy szökellni a felfelé vezető köveken, mint ahogy az itt élő zergék (élnek itt zergék?) tehetik.

A legnagyobb társaságban elköltött ebéd
Ebben a Halewood borászat fő telephelyén, Urlati-ban volt részünk, ahol mindenki az asztal köré gyűlt, aki csak élt és mozgott. Miután a pincészet gyakorlatilag teljes portfólióját megkóstoltuk, magyar, francia, angol és román nyelven folyt az asztali beszélgetés. És közben egyre érkeztek az újabb és újabb fogások, csorbalevestől töltött szőlőlevélen és különféle fűszeres kolbászkákon át az almás pitéig.

A legfinomabb sütemény
Ebben a kategóriában az azugai szállásunkon felszolgált házi túrós lepény viszi el a pálmát. Ezt eredetileg kihagytam, mivel nem voltam képes a mintegy negyven bor végigkóstolásával eltöltött, majd négyfogásos vacsorával megkoronázott nap végén, éjjel 11-kor csatlakozni az akkor induló „souper”-hoz. A fő sláger – még a vacsorát megelőző vacsorán, – a mindenféle vadhúsból készült sonkák és kolbászok arzenálja volt. Egymás villájáról szedtük le a falatokat, kivéve állandó kísérőnk, a már említett domnul Nita, akit ebben nemcsak japánokat megszégyenítő udvariassága, hanem vegetáriánus elvei is megakadályoztak. Másnap reggel mindenesetre – látva, milyen csalódott tekintettel hallgatom, amit a többiek a házi túrósról meséltek – Constantin egyből kihozatta a maradékot, reggelire.

A legexkluzívabb boros címke
a DAVINO borászat kézzel rajzolt, művészi értékű egyedi darabjai, amelyek a bor kiválósága mellett az utunk legeredetibb figurája kategóriában díjnyertes merketingigazgató rátermettségét hirdetik. George Moiescu hófehér gyolcsingben, puha fehér lenvászon nadrágban és hatalmas – ugyancsak fehér – panamakalapban fogad bennünket a lapos, sárga központi épü-  let előtt. Remeg a levegő a 36 °C-os nyárban, hirtelen egy dél-amerikai drogfarmra képzeljük magunkat – és ez ellen a tréfát értő vendéglátónknak nincs is kifogása. Ez persze csak akkor derül ki, amikor a köpőtechnikákról értekező levezető beszélgetésünk kellős közepén se szó, se beszéd berohan a konyhába, és kezében újabb – sokadik – boros pohárral tér vissza. Csakhogy ezúttal nem szőlőből készült frissítő kerül elő, hanem egy illatban rózsaligettel vetekedő élményt nyújtó szirup, amelyről kiderül, hogy nem más, mint rózsasziromszörp. Pincehideg ásványvízzel isszuk, és ekkor számolunk be – hálából – a megérkezés szürreális drogbárós élményéről.

A legjobb pezsgő
Ezt is a Prahova folyó völgyében, Azugában készítik. Itt van ugyanis Románia legrégibb pezsgőpincészete, a Pivnitele Rhein. A szállásunk melletti épületről kiderül: valójában pezsgőmanufaktúra, ahol néhány szorgos munkás minden áldott nap kézzel forgatja meg az összes pezsgős palackot (stopperen lemérve: 18 másodperc alatt képesek több mint száz palack megforgatására).

A legkékebb szem
Ezt a kategóriát – bármily meglepő – egy egyébként teljesen átlagos külsejű, pocakosodó, félig magyar származású idegenvezető nyeri a Vajdahunyad várában, aki hihetetlen felkészültséggel, alapossággal, és csodás ízes magyarsággal kalauzol végig bennünket a reneszánsz termeken keresztül le egész a várbörtönig.

A legerősebb paprika
Ezt a nagyszebeni piacon kóstoljuk, miután vezetőnk, Gali Ferenc elintézi, hogy a már bezárt tejcsarnokba is bejuthassunk. Ott a legszaporább beszédű szőke eladólány megállás nélkül vágja fel a különféle sajtokat, követhetetlen sebességben nyújtva az újabb és újabb falatokat kóstolóra. Kint a szabadtéri részben mézet kóstolunk, legkülönlegesebb az erdei vadvirágok porából készült (Poliflora de munte), és ekkorra úgy belejövünk a kóstolásba, hogy a vállalkozóbb szellemű útitársak a hegyes, méregerős pirossárga- narancssárga paprikákat is megkóstolják az aranyfogú kofaaszszony legnagyobb megelégedésére, aki egy maréknyi ingyen paprikával jutalmazza a teljesítményt.

A legnagyobb felfedezés
Ez és a legfontosabb megismerni való: a fekete leányka, azaz Feteasca neagra volt, egy Magyarországon egyáltalán nem ismert szőlő- és borfajta. Ez a fajta – amely egyszerre komplex és jól iható – egy eddig üresen álló helyet hivatott elfoglalni a hazai borpalettán, vagyis nem a többieket kitúrva kell rászuszakolnia magát a borlapra. Az utazás öt napjában megszámlálhatatlanul sokszor hangzik el, lehet benne tehát némi igazság: ideális beszélgetőbor. Eredeti, semmihez sem hasonlítható ízjegyei, kidolgozott harmóniában öszszeolvadó összetevői, kellemesen középutas alkoholfoka, nem mellbevágó savai, rubinpiros színe együtt adják azt a kerek élményt, amely teljes mértékben meggyőz minket arról, hogy ennek a bornak helye van a magyar fogyasztók asztalán. A fekete leányka azóta újabb és nagyobb sikerrel is büszkélkedhet, mint a mi meggyőzésünk: a budapesti Borfesztiválon igen nagy érdeklődést és lelkesedést tapasztaltak a minden eddiginél nagyobb számban megjelent látogatók körében.

Láttuk még
A legszebb modern Hófehérkét, aki ébenfekete hajával, koromszínű szemével tökéletes címlaplány lehetne a fekete leánykát bemutató reklámfüzeten, valamint megismertük a létező legbonyolultabb fizetőeszközátszámítást, amikor az euróban kiírt árat megpróbáltuk forintban értelmezni, majd régi lejben csillagászati nullákkal kifizetni, hogy végül tanácstalanul nézzük tenyerünkben a régi és új lejben vegyesen kapott visszajárót. Ha arrafelé járnak, ne hagyják ki a Halewood azugai vendégházát, ahol üdülni is, bort kóstolni is ideális körülmények között lehet! De ha erre nem nyílna mód, a legfinomabb román és erdélyi borok egy részét már Magyarországon is érdemes keresni. Utolsó információm kevéssé poétikus, de annál fontosabb: Dealu Mare borainak ár-érték aránya igen kedvező.

Köszönjük a Vinternational Kft. munkatársai, Bozó András és Gali Ferenc cikkünk elkészítéséhez nyújtott segítségét.