Nemrég egyivású együttgondolkodásra hívta a sajtó képviselőit a Szent Gaál pincészet. A szekszárdi pince talán az egyetlen olyan magyar bortermelő, amely egy három Michelin-csillaggal jutalmazott étteremben (a római Pergolában) két tétellel is jelen van a borlapon.

Csakugyan túl drágák a magyar borok? Erre a kérdésre akart választ keresni a beszélgetés. Nos, a szóbe­széd szerint néhány éve még haszonnal lehetett visszaimportálni ma­gyar csúcsborokat Svájcból, illet­ve ha erősebb volt a forint, akkor egyes magyar palackok nemrég még olcsóbbak voltak Bécsben, mint Budapesten. De még manapság is sokat hallani a magyar borok túlárazottságáról. Ez nagyon kellemetlen fejlemény a magyar borászat számára, és Kovács Tibor, a pincészet vezetője szerint nem is egészen tükrözi a valóságot. Persze a borok csakugyan drágábbak, mint a beáramló import tömegtermékek, de a tömeg árszint­jét nem lehet összevetni a kis mennyiségben készült kézműves borokéval. A magyar-külföldi összehasonlítás annál is keményebb dió, mert hozzánk lényegében csak olyan kül­földi borok jutnak el, amelyeket mil­­liószámra palackoznak, miközben itthon már az is tömegtermelőnek számít, aki félmillió palackot előállít – és az ilyen borászatokat a magasabb kategóriában egy kézen meg lehet számolni.
Az üzletláncok termékpolitikája is érdekes: az Interspar üzletek polcain például egy időben megnövelték a külföldi borok felületét. Mivel azonban ezután is a magyar borok fogytak jobban, végül is rehabilitálták a hazai termékeket, és a magyar palackok ismét nagyobb felületen vannak jelen.
A magasabb kategóriájú magyar borok exportja egyébként nagyon csekély, az import azonban rohamosan növekszik, tavaly például megháromszorozódott. A Szent Gaál Pin­cészet mindenesetre csökkenti prémium borai árát. Ezt egyrészt a jobb ár-érték arány elérése érdekében teszik, másrészt a strázsahegyi birtok megvásárlásával ­je­lentősen több lett a magas minősé­gű alapanyag: vagyis egyszerre csök­kenhet az ár, és nőhet a borok mi­­nősége. Igaz, a csúcskategóriás Passionata („szenvedélyes”) és az Obsessio („megszállott­ság”) ára változatlan marad, de a többi bor csakugyan olcsóbb lett (akár ezer forinttal is), mert – az előbbi érvek mellett Kovács ezt is kiemelte – az eddig stabil magyar piac egyre árérzékenyebb.
Az ár-érték viszonyát elemezve a Szent Gaál vezetője egy érdekes kutatást is felidézett: két pohárban ugyanazt a bort kínálták, úgy, hogy az egyikről azt mondták, több száz dolláros ital van benne. Nos, a kísérleti alanyok nemcsak finomabbnak találták a „drágábbat”, de agyuk örömközpontját is jobban megbirizgálta a magasabb árúnak mondott bor. Lehet, hogy ezentúl a megjelenés, az illat és az íz – a szem, az orr és a száj élményének – összegzése mellet a borleírásokban az agyi hatásról is be kell számolni? „Színe szalmasárga, illatában mezei virágok dominálnak, szájban száraz, agyban drága.