2005. novemberi számunkban a következőt írtuk az amerikai (Washington állambeli) Townshend pincészet cabernet sauvignonjáról (1999): „Igazi hosszú távú bor. Egyrészt már hat éves, de fáradtságnak még semmi jelét nem adja, másrészt pedig már fél méterről érezhető az illata. Friss, fiatal(!), kerek, ruganyos és bőrös [ez eddig olyan, mint egy ma született futball-labda – megjegyzés 2006-ból], és gyümölcsös. »Ez vagyok én« – mondja. Szóval nem titokzatoskodik (ahhoz Taklert kell inni).”
Nos, a bor az eltelt több mint egy évben utolérte magát, éveket öregedett (vagy arról van szó, hogy nem azonos körülmények között tárolták az akkor, illetve most felnyitott palackot). Már a széleken elhalványodó színe is kort ígér, akárcsak gombás, sajtos, avaros, lassan bontakozó illata (idővel a kishordós érlelés szépen beépült illatjegyei is szóhoz jutnak). Szájban is – likőrös – érettséget mutat, de mintha már kiszáradásnak indult volna: immár kevésbé kerek és távolról sem oly olajosan viszkózus. Alighanem most futottunk össze utoljára.
A borral – több más kaliforniai és washingtoni társával együtt – egykor és most is a Monarchia Matt International kóstolóján találkoztunk. Ezúttal minden megkóstolt bor újvilági volt, a középpontban a Starry Night pincészettel (amely saját márkája mellett a JT Cellars borokat is készíti).
Jegyzeteink ismertetése előtt két dolgot kell előrebocsátanunk. A térség klímája élesen eltér a hazaitól, az egyenletes melegben a borok alacsonyabb savtartalommal érnek be, illetve az állandó meleg klíma és a sokszor elengedhetetlen öntözés miatt az évjárathatás sokkal csekélyebb, mint Európában megszokhattuk.
A JT Chardonnay 2003-ból rögtön igazolja is az előbbi tételt. Illata és textúrája vajas, sőt vajhabos, ezt füstös fa, trópusi jegyek, illetve bizonyos – érett szőlőre, illetve érett borra utaló –, leginkább talán zöldborsókonzervesnek nevezhető aromák egészítik ki. Mindent egybevetve igen jól iható, kissé talán túl robusztus chardonnay.
A 2003-as JT Syrah illata először kissé kesernyés, enyhén zöldes – savakat és tannint ígér, de nagy testet nem. Aztán egyszer csak megjelenik a barrique-hordó is, csokival és füstölt hússal, hogy végül a buké tejszínes szederrel és talán némi banánnal teljesedjen ki. A teste csakugyan nem óriási, és a lecsengésben talán már túl tejszínes, de nem kell a kákán is csomót keresni.
A Sipino Pinot Noir 2003 teljesen rendben volt. Az illatban megjelenő feketeerdő-torta, illetve gesztenyepüréemlék nem köszönt vissza ízben, de ha efféle etikett-szempontokat nem érvényesítünk (ha nem köszön, majd visszaköszön más… talán még be is kellett volna mutatkoznia?), akkor csak dicsérni tudjuk jó szerkezetét, könnyû, cseresznyés ízjegyeit. (Ez a szerkezet kicsit több díszítést azért elviselt volna.)
A Starry Night Lodi Zinfandel 2003 valahogy egyesítette magában az eddigi borok erényeit (jól volt felépítve a sor!): gazdag textúrájú, jól iható, hosszú, de nem nehéz. A gyümölcsök mellett fûszereket is felvonultat, és mindezt valahogy eszköztelenül teszi, mint egy jó színész. Az importőr szerényen Amerika kékfrankosának nevezi a fajtát, de hát nekünk legyen mondva az a kékfrankos.
Ha a további tételek közül egyetlen bort kellene kiemelnem, az is „zin” lenne: az ugyancsak Starry Night-os Tom Feeney Zinfandel, 2003-ból. Tömény színe és illata a marokból kicsorgó zamatos gyümölcslé képzetét idézi. A tölgy ennek a bornak az illatába is vaníliát, sőt kakaót lopott – de nincs az a borbíró, aki ezért a lopásért elítélné. Szájba nagy koncentrációval érkezik, gyümölcsözönnel, amely a lekvárosságot sem nélkülözi, de annak kissé unalmas főtt ízjegyei nélkül.
Jövőre veletek ugyanitt?
Utóirat: „Az év borásza”-választás lapzártánk után esedékes. Lőrincz Györgynek, Garamvári Vencelnek, Frittmann Jánosnak és Szőllősi Mihálynak is drukkolunk, de a magunk részéről a legesélyesebbnek Légli Ottót tartjuk. Önök már tudják a végeredményt...